Az EJEB 2019. július 2-i ítélete az R. S. (R. S.) kontra Magyarország ügyben (65290/14 kérelmezői).
2014-ben a kérelmezőt segítették a panasz elkészítésében. Ezt követően a kérelmezői Magyarország továbbította.
Ebben az esetben sikeresen megvizsgálták a katéter rendõri tisztviselõk általi kényszerhasználatával kapcsolatos kérelmezői, hogy a kérelmezõtől vizeletmintát szerezzenek a bűncselekmény bizonyítékaként. Az eset megsértette az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény 3. cikkének követelményeit.
Az eset körülményei
A rendőrségen katétert kényszerítettek a kérelmezővel szemben, hogy vizeletmintát szerezzenek tőle.
JOGI KÉRDÉSEK
Az egyezmény 3. cikkének betartásáról. a) Anyagi szempont. Az egyezmény 3. cikke önmagában nem tiltja az orvosi eljárások alkalmazását a bizonyítás megszerzése érdekében. Minden kötelező orvosi beavatkozást meggyőzően igazolni kell az adott eset tényállása alapján. Ez annál is inkább igaz, ha az eljárás célja az emberi testből a bűncselekmény valódi bizonyítékának kinyerése, amelynek gyanúja merül fel.
Az ilyen intézkedés különösen beavatkozó jellege megköveteli az ehhez kapcsolódó körülmények gondos mérlegelését. E tekintetben az állítólagos bűncselekmény súlyát kellően figyelembe kell venni. A hatóságoknak bizonyítaniuk kell azt is, hogy fontolóra vették a bizonyítás megszerzésének alternatív módszereit. Ezenkívül az alkalmazandó eljárás nem vezethet a gyanúsított egészségének tartós károsodásának kockázatához. A személyek testi épségéhez való jog beavatkozásának a bizonyítékok megszerzése érdekében történő befolyásolása során a következő tényezők gyakorlati jelentőséggel bírnak: a bizonyítás megszerzéséhez szükséges volt a kötelező orvosi beavatkozás mértéke, a gyanúsított egészségügyi kockázata, az eljárás módszere, valamint a fizikai fájdalom és mentális szenvedés, a rendelkezésre álló mérték orvosi felügyelet és a gyanúsított egészségügyi következményei.
Magyarországon nem létezett bevett gyakorlat vagy szabályozás a katéternek a bűncselekmény elkövetésében való részvételére vonatkozó bizonyítékok beszerzésére szolgáló módszerei területén. A magyar törvények nem biztosítottak garanciát a vizeletminták katéter segítségével történő önkényes és nem megfelelő gyűjtése ellen sem. Különösen nem volt következetes megközelítés arra vonatkozóan, hogy az ilyen helyzetekben milyen formában kell megadni a hozzájárulást. A jóváhagyás kérdésének értékelését illetően a magyar hatóságok események két, egymással ellentmondó változatával szembesültek. A nyomozó hatóságok kihallgatták a kérelmezőt, a rendőröket és más tanúkat, és releváns bizonyítékokat gyűjtöttek. Ezért nem tekinthető úgy, hogy a magyar hatóságok nem tették meg a jóhiszemű kísérleteket annak érdekében, hogy kizárják a kérelmező konkrét tanúvallomása és a rendőrségi állítások közötti ellentmondásokat. Inkább feltételezhető, hogy a tárgyalás után úgy döntöttek, hogy a rendõrség változatát részesítik elõnyben.
A magyar hatóságok azonban nem vették figyelembe a kapcsolódó körülményeket, különösen azt a tényt, hogy a kérelmező állítólagos beleegyezését adták alkoholtartás alatt és a rendőrség ellenőrzése alatt. Mivel azonban a kérelmezőnek joga van bármikor visszavonni kezdeti beleegyezését, ahogyan azt a magyar törvények előírják, meg kell jegyezni, hogy a kérelmező egyértelműen ellenállt az orvosi beavatkozásnak - ezt bizonyítja az a tény, hogy a rendőrségnek befejezéséhez be kellett kötnie őt eljárást. Orvosi szempontból meg lehet szakítani az eljárást annak megkezdése után. A fent említett összes tényező figyelembevételével a Bíróság nem tudta megállapítani, hogy az eljárás teljes időtartama alatt a felperes szabadon és tájékozottan hozzájárult-e annak végrehajtásához.
A vitatott eljárást a kérelmező vizeletének mintájának megszerzésére vonatkozó megbízás alapján hajtották végre annak megállapítása érdekében, hogy részt vett-e közlekedési balesetben. Így célja az volt, hogy valós bizonyítékokat szerezzen a kérelmező testületétől, és ne reagáljon a lehetséges orvosi igényre. Tekintettel az eljárás zavaró jellegére, a felperes esetét meg kell különböztetni az olyan helyzetektől, amelyekben a beavatkozásnak kevésbé volt jelentősége. Ezen túlmenően annak ellenére, hogy az eljárást a sürgősségi osztályon dolgozó orvos végezte, a kérelmezőt a rendőrség tartotta őrizetben, és a teljes eljárás során bilincsben maradt, amelyet erőszakkal alkalmaztak rá.
A Bíróság megállapította, hogy a rendőrség szükségesnek tartotta a kérelmező vérében az alkohol szintjének meghatározását és annak megállapítását, hogy drogok hatása alatt áll-e, mert a járművezető volt. A katéter használata azonban nem volt szükséges, tekintettel arra, hogy a rendőrök ugyanabból a célból vérmintát is kaphatnak. Ezenkívül a katéter használata nem volt általánosan elismert és alkalmazható intézkedés az ország jelenlegi gyakorlatának összefüggésében, és a vérvizsgálattal ellentétben nem volt egyértelmű álláspont arról, hogy ez az intézkedés hasznos-e a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények bizonyítékainak begyűjtésében. A magyar orvosi gyakorlatban nem volt egyetértés abban, hogy egy ilyen beavatkozást invazívnak kell-e tekinteni. Figyelembe véve a belföldi szintű megközelítések ellentmondásait, nem lehetett biztosan meghatározni, hogy egy ilyen beavatkozás nem jelent-e veszélyt a kérelmező egészségére.
A hatóságok megengedték, hogy súlyosan beavatkozzanak a kérelmező fizikai és erkölcsi integritásához az akarata ellenére. A megtámadott intézkedés végrehajtásának módja a felperes bizonytalanságának, szorongásának és stresszének érzetéhez vezethet, amely megalázhatja őt. Ezenkívül az ügy iratai nem tartalmaztak olyan dokumentumokat, amelyek lehetővé tennék a Bíróság számára annak megállapítását, hogy a rendőrök valamilyen módon figyelembe vették azt az kockázatot, amelyet az eljárás a felperesre nézve okozhatott. Noha ezt a szándékot nem bizonyították, a megtámadott eljárást úgy hajtották végre, hogy fizikai fájdalmat és szellemi szenvedést okozzon a felperesnek.
HATÁROZAT
Ebben az esetben megsértették az egyezmény 3. cikke (egyhangúlag elfogadott) követelményeit.
KÁRTÉRÍTÉS
Az egyezmény 41. cikke alkalmazásában. A Bíróság 9000 eurót ítélte meg a felperesnek nem vagyoni kár megtérítéseként.